Az utóbbi években a pandémiának köszönhetően, most pedig az ukrán-orosz háború által a halál gondolatával való szembesülés előtérbe került. A nyugati társadalom szülöttje azonban mély küzdelmeket él át ennek hatására, hiszen semmilyen fogódzóval nem rendelkezik. Biztosan ismerős néhányunknak, ahogy a családi események során szeretteink elkerülik a halottakról való beszélgetést. Vagy amikor a közel 100 éves nagymamát közelgő haláláról beszélve kínos csenddel burkolják körül. Talán egyeseknek az is, ahogy egy orvos vagy akár a közeli hozzátartozók is átmeneti állapotban lévő, súlyos betegként kezelik a haldoklót.

Talán kényelmesebbnek tűnik elbújni hárításaink falai mögé, de mégis bízom benne, hogy akadnak majd olyanok, akik odafordulnak és látni, érteni szeretnék, foglalkozni szeretnének a halál gondolatával és ezáltal szembenézni legmélyebb félelmeikkel.

Az élet egyik legnyilvánvalóbb ténye, hogy minden elmúlik, hogy félünk az elmúlástól és az elmúlástól való félelmünk ellenére élnünk kell. Megtanulni helyesen élni, annyit tesz, megtanulni helyesen meghalni. Szent Ágoston ezt úgy fogalmazta meg: “Csak a halállal való szembesüléskor születik meg az ember igazi énje.” A halál az élet elválaszthatatlan része, s ennek folyamatos figyelembevétele csak gazdagítja az életet, semmint tönkreteszi. Tehát ez az elmúlt időszak lehetőségként is szolgálhat számunkra, hogy mindinkább önmagunkká váljunk és rátaláljunk az élet valós értékeire. Mert a halál fizikailag elpusztítja az embert, a halál tudata megmenti őt.

Martin Heidegger 1926-ban rendkívüli módon foglalkoztatta a halállal való szembesülés témája. Úgy gondolta, hogy a világban két alapvető létezési mód van: (1) a létezést elfelejthető állapot, és (2) a létezést tudatosító állapot. Amikor feledi létezését az egyén, akkor a tárgyak világában él és belefeledkezik a rutinba, haszontalan fecsegésekbe merül és megadja magát a mindennapi világnak. A másik létezési módban az ember állandóan tudatában van létezésének, és nem csupán a lét múlandóságának, hanem a létezése miatti felelősségének is tudatában van. Mivel csupán ebben a létformában állhat kapcsolatban az önteremtő képességével, csak itt képes arra, hogy megváltoztassa önmagát. Azonban az emberek java része az első létformában létezik, amire a felejtés, a menekülés, a személytelenség és a tompaság jellemző. A második létformában az egyén megismeri lehetőségeit, és korlátait, szembenéz az abszolút szabadsággal és a semmivel, és elkezd szorongani. Ekkor azt gondoljuk, milyen jó is lenne soha nem gondolni a halálra? Mégis, amikor a halál elhárul, és az egyén szem elől téveszti, hogy mi a tét, az élet ellaposodik.

Az tény, hogy az egyén puszta elmélkedéssel és kitartással nem kerülhet át az önfeledt létezésből a felvilágosultabb, ám szorongásteli létezésbe. Vannak azonban bizonyos megváltoztathatatlan, “kényszerítő” élmények, melyek kizökkentik, átrántják az egyént az első, mindennapos létformából a tudatos létezésbe. Ezek közül a halál a leghatásosabb.
Tolsztoj Háború és béke című könyve kitűnően illusztrálja, milyen radikális változásokat okozhat az egyénben a halál. Pierre a főszereplő, belefásul az orosz arisztokrácia céltalan életébe.  A történet fordulópontja, amikor Napóleon katonái elfogják és golyó általi halálra ítélik. Hatodikként a sorban végignézi társai kivégzését, és készül a halálra, amikor is az utolsó pillanatban váratlanul kegyelmet kap. Az esemény átélése megváltoztatja őt, ezután tartalmas, céltudatos   életet él. Képes a kapcsolataiban teljes odaadást tanúsítani, élvezettel érzékeli a természeti környezetet, megtalálja feladatát az életben, aminek jelentése lesz a számára, és annak szenteli magát.
Ez a jelenség a pszichológia világában is gyakran előfordul. Interjúkat készítve olyanokkal, akik túléltek öngyilkossági kísérleteket, tíz túlélőből hat esetében kiderült, hogy az esemény következtében megváltozott az életszemléletük. Az egyik így nyilatkozott: “Új remény és elhatározás töltött el, hogy éljek. A legtöbb ember nem éri fel ésszel. Értékelem az élet csodáját – mintha egy szárnyaló madarat néznék – minden fontosabb lesz, ha közel vagy ahhoz, hogy elveszítsd. Úgy érzem harmóniába kerültem tárgyakkal és emberekkel. Lelki újjászületésem óta átérzem az emberek fájdalmát. Minden tiszta és világos.”
Végső stádiumban lévő rákbetegekkel folytatott munkája során Irvin D. Yalom azt tapasztalta, hogy sokan a veszélyben a változás lehetőségét ismerték fel. Elképesztő átalakulásról, belső változásról számoltak be a betegek:

• a dolgok átértékelése prioritás szempontjából, a jelentéktelen dolgok banálissá válnak
• képessé válnak a választásra és tudnak nemet mondani
• nem halogatják többé a dolgokat, a jelenben élnek
• értékelik az élet elemi dolgait, például az évszakok változását
• képessé válnak szeretteikkel az elmélyült kommunikációra

A halál és az élet egymástól elválaszthatatlan, a halál fizikailag elpusztít, ám a halál gondolata meg is menthet minket. Elfogadása színt visz az életbe, radikális változást okoz az életfelfogásban, közelsége hatására képesek lehetünk mély, személyes változásokra.